A Desiro motorvonat alján langyos olaj cseppen a homlokomra. Tanácstalanul nézem a fejem felett futó csöveket – vajon melyik lehet a hidrosztatika cső? Mindegyik olyan egyformának tűnik a sötét aknában, ahol csak a szerelőlámpáink fénye világít imbolygó foltokat. Segítség gyanánt a mellettem káromkodó kollégára nézek. Észrevesz. Ennek most jóleső megkönnyebbülést kellene okoznia, de Sándor dühtől szikrázó tekintete, összeugrasztja gyomromat.

– Nézd már Vilikém! Ez meg itt csak ácsorog mellettem. Az előbb kértük meg, hogy kösse le a hidrosztatika csöveket. Szerinted azóta csinált valamit? – tárja szét karját Sándor.

Vili bácsi kérdőn felém fordítja maszatos arcát:

– Miért nem segítesz nekünk, he?

– Segítek, csak nem tudom melyik az a cső.

Vili bácsi fejem fölé csap a harminckettes villáskulcsával, amitől azonnal behúzom a nyakam.

– Az összes az te mafla!

– Menny odébb majd én megcsinálom – szólt halkan Sándor.

Az akna falának simulok, már nem zavar, hogy még koszosabb leszek. Legszívesebben egybeolvadnék a beton érdes felületével, a fejem felett futó csövekkel, és a mindent beborító olajsárral, és bűzzel. Lekapcsolom a lámpámat, azt játszom láthatatlan vagyok.

– Legalább világítsál már ide, ha nem csinálsz semmit! – Üvölt rám Sándor a sötétben.

Visszakapcsolom a szerelőlámpát és Sándor feje felett a csövekre világítok. Vili bácsi odébb lép és a derekát ropogtatja.

– Nem való ez már nekem. Zavar, ha rágyújtok?

– Nem – válaszolom halkan.

– Nem téged kérdeztelek öcsém!

– Mit kell mindenbe belepofáznod? – néz rám Sándor felvont szemöldökkel.

Nem válaszolok, csak még jobban összehúzom magam. A felizzó cigarettafényben látom Vili bácsi torzonborz ábrázatát, és véreres szemeit, majd a halványuló parázsban az orrából kiömlő füstöt. Már tudom mitől sárga ott az orra alatt az őszes bajsza.

– Azt mondták ideküldenek egy szerelőt segítségül nekünk – kezd bele mondandójába Vili bácsi – de legalább olyat küldtek volna, aki ért is valamit hozzá.

Mohon slukkol a cigarettájába az öreg és a füstöt ismét az orrán keresztül fújja ki, mintha egy keserű szellemtől szabadulna.

– Nem baj majd mi öregek ezt is megoldjuk. Eldolgozgat ez a két vén marha…

– Igen, ezt neked kellene csinálnod! – vág közbe Sándor – Tudod te mennyit húztunk már le itt? És azt tudod-e, hogy tönkre vannak az ízületeink, a derekunk, a hátunk, a karjaink? És szerinted ezt valaki, bárki megköszönte nekünk? – Sándor még mondja tovább, miközben neki veselkedik egy újabb csőkötés meglazításának. Szégyenemben újra nekisimulok a mocskos akna falának és megfeledkezve mindenről ismét lekapcsolom a lámpámat. Ekkor fémes csörömpölés hallatszik a sötét akna aljából, majd Sándor üvöltve káromkodni kezd…

– Menj odébb! – dörmögi fülembe cigivel a szájában Vili bácsi, és a vállával lök odébb. Megvilágítja lámpájával Sándor hátát, aki az akna aljában kutat lejtett szerszámja után.

– Meg van?

– Meg.

Sándor közvetlenül elém lép és az arcom elé emeli olajsáros villáskulcsát.

– Takarodj innen! – sziszegte összeszorított állkapoccsal.

Kétségbe esetten gondolok arra, hogy én nem mehetek sehova, ide lettem beosztva segítségnek.

– Igaza volt Ábelnek, sok itt a patkány az aknában.

Rögtön veszem a lapot és elfordulok Sándortól, ne lássa, hogy egy hajszálra vagyok a sírástól. A féléves munkavédelmi oktatáson az előadó azt mondta, hogy a bejáráson látott egy patkányt valamelyik szerelőaknában. Erre Ábel visszakérdezett: „azt tudjuk, hogy sok patkány van az aknában, de legyen olyan szíves és mondja már meg nekünk uram, hogy pontosan melyikünket látta?” Akkor ott az oktatáson ezen mindenki nevetett, de én itt most csak a könnyeimet pislogom vissza.

– Még mindig itt vagy öcsém? Össze vagy velünk nőve?

– Hagyjad már – csendesíti Vili bácsi Sándort és eltapossa a csikket.

Végre befejeztük a munkát az aknában, megyünk kifelé. Elöl Vili bácsi kezében a kiszerelt hidromotorral, utána Sándor a szerszámokkal, és legvégül én ballagok a pislákoló lámpámmal, már nem merem leoltani. Amint felértünk az aknából, nagy csörömpöléssel a legelső satupadra dobálják a cuccokat. Én nem állok meg mellettük, megyek tovább egészen a motorvonat végéig, imádkoznom kell Istenhez. Ezelőtt egy konyhában dolgoztam, ott is előfordult, hogy nem bírtam tovább a sok letolást és ki kellett mennem, imádkozni. Ilyenkor mindig Isten szeretetét kezdtem el érezni. Most is ezt szeretném, de nem történik semmi. Pedig régebben ez működött. Nem tudom, most mi lehet a baj? Várakozok még egy kicsit, bár nem ácsoroghatok sokáig itt, mert a végén még azt hiszik, lógni akarok. Elindulok a satupad felé, ahol a két kolléga forgatja, nézegeti a kiszerelt alkatrészt, közben várom, hogy rám szakadjon a menny minden öröme, de csak nem történik semmi. Csalódottan megállok mellettük és figyelem őket. Vili bácsi kezeiben pont úgy néz ki az a hidromotor, mint egy szelíden összegömbölyödő házi kedvenc. Ösztönszerűen a kezei felé bökök:

– Mint egy jóllakott tengeri malac – és elmosolyodom.

– Te meg mit humorizálsz? – mordul rám Sándor.

– El van repedve az oldalánál, és nem kellene poénkodni. – Szól Vili bácsi komoly ábrázattal.

Már nem is várom tovább Isten szeretetét, mert úgy érzem, oda fönt a menny is összeesküdött ellenem. Az öreg szaki kisujjának sárgás körmével kapirgálja azt a hajszálvékony repedést. Nem tudom hogyan, eszembe jut még egy poén, de én már nem mondok ezeknek semmit!

– A sebes vonat sebe – buggyan ki belőlem, akaratlanul is.

Sándor felkacag, de rögtön összeszorítja álkapcsát és elfordulva tovább pukkadozik a nevetéstől. Vili bácsi maga elé ejti a repedt alkatrészt a satupadra, hogy mindkét karjával megtámaszkodjon. Leszegett fejjel szuszog, de látom, mosolyog a bajsza alatt.

– Ez nem komoly ember – mondja az öreg, és elneveti magát.

Nekem pedig ebben a pillanatban átjárja bensőmet Isten szeretete, és mérhetetlen bölcsessége, mert azonnal elszégyellem magamat – micsoda önző ember vagyok! Mert én elmenetem imádkozni a motorvonat végébe, de csak magam miatt. Csak magamnak kértem az áldás, mintha a kollégáimnak nem is lett volna szükségük az örömre. Mert Isten úgy tervezte az áldást, hogy előbb a körülöttem levőket áldjam meg, és miután ők megkapták az áldást, utána kapom meg én is. (Jakab 4:3)

Másnap ismét a két kolléga mellé osztottak segítségnek. Vili bácsi azonnal fontos feladattal bíz meg, az új hidromotorba bele kell tennem a csőtoldatokat. Mutató ujjának sárgás körmét rám szegezve mondja:

– de aztán úgy húzd meg nekem, hogy ne folyjon!

Ezért én most annyira húzom meg, amennyire csak bírom és a nagy erőlködés közben tőben beletöröm a csőtoldatot az új hidromotorba. Rögtön elmondom nekik mi történt, de nem hisznek nekem. Azt gondolják, megint csak viccelek. Amint megállnak a satupad előtt, már hisznek. Vili bácsi kapargatni kezdi a beletört csonkot kisujja körmével, majd forgatni kezdi véreres szemeit, míg nem egyenesen rám mered. Még se ijedek meg tőle, mert látok egy félmosolyt bajsza alatt:

– A sebesvonat sebe, mi?

(A Desiro motorvonat alváza)