2022-ben át kellett alakítani az 1330-as Dacia (tolatómozdony) csavarkapcsát Desiro kompatibilis vonófejre, és egy ebből adódó félreértett kommunikáció miatt én úgy le lettem szidva, hogy legszívesebben napokig csak egy foltot néztem volna a padlón. Ráadásul magam sem tudtam, hogy mit követtem el. Istent kellett megkérdeznem, hogy rájöjjek mi volt a bűnöm.

   Mindez úgy kezdődött, hogy a reszortos úr nekiállt lebontani a Dacia elejéről a levegőtömlőket. Mikor megláttam rögtön oda léptem hozzá:

– Héj Joe, ne segítsek?

Azért is kérdeztem, mert nekem kellene az ilyen levegős munkákat csinálni.

– Á, nem kell. – Legyintett Joe. – Csináld csak a dolgodat.

    Rendben. Mentem is el onnan, habár nem sok feladatom volt aznapra. Egy óra múlva ismét arra ténferegtem, és látom ám, hogy Joe a nagy 55-60-as villáskulcsot megtoldva egy méteres csővel próbálja meglazítani az egyik csőkötést. Azonnal oda léptem:

– Joe, ne segítsek?

– Nem kell. Elmondtam már, hogy te csak csináld a magad dolgát.

Hát jól van, nem ajánlkoztam tovább, amúgy sem szeretek zavarni senkit, ráadásul volt még egy kevés munkám is.

 Amikor már tényleg nem volt semmi dolgom, ismét Joe felé sétáltam, és meglepődve néztem, hogy már a lánghegesztővel hevíti azt az átkozott kontraanyát. Már nem mertem közel menni hozzá, csak távolról érdeklődtem:

– Joe? Esetleg, valamit…

   Joe érdeklődésemre azonnal felpillantott szikrázó tekintettel, és olyasmit morgott a lánghegesztő sziszegése mellé, hogy: „nem kell, és húzzak a francba”.

Mivel aznapra már nem volt feladatom, legalább is én nem találtam semmi melót, leültem a műhelyemben telefont nyomkodni. Délkörül rontott be az acélajtón hatalmas dübbenéssel Joe, és hangos zuhulással dobálta a satupadra nagy vasait, hogy megszabaduljon minden terhétől még elüvöltötte magát.

– Miért van az, hogy nekem senki nem segít? Te is idebent nyomkodod azt a rohadt telefont, én meg egyedül szakadok meg a mozdony alatt.

Éreztem baj van. Felajánlva segítségem, mentem Joe után, mint egy hűséges kiskutya. Ellent kellett fognom egy kötésnél, körülbelül öt perc meló volt. Joe rögtön megnyugodott, de én nem.

Mert hogyan lehet az, hogy én háromszor kérdeztem meg Joe-t, hogy ne segítsek? Erre ő háromszor küldött el, de ha kellett volna segítenem, akkor miért nem mondta, amikor kérdeztem? Viszont ami leginkább felkavart ebben az érthetetlen helyzetben, hogy apukám is sokszor viselkedett velem így, és sosem értettem, hogy miért?

Emlékszem kamaszkorom szombat délelőttjeire, melyek általában mindig ugyan úgy teltek. Kilenc óra körül megreggeliztem azután leültem a nagyszobába tévét nézni. Miközben teljesen belemerültem az aktuális toplistámba, és a délelőtti rajzfilmekbe, jött anyukám és folyton szervezni kezdett.

– Kisfiam, menjél ki, segítsél már apádnak, mert ide hallom, ahogyan káromkodik. Ne engem ugráltasson már a hülyeségeivel, amikor én főzök, mosok, takarítok. Nem érek én még rá arra is, hogy azt lessem, mit akar.

– Jól van.

Abbahagytam a tévézést és kimentem az udvarra. Emlékeimben ez mindig úgy jön vissza, hogy odakint nagyon hideg van, borult az ég szürke fellegekkel, csípős szél fúj, apukám pedig a pincelejáró előtt valami nagy vassal birkózik. Flexeli, hegeszti, kalapálja, és mire majd nem megfagyok, észrevesz.

– Mi van fiam? Mit keresel itt?

– Anyu mondta, hogy jöjjek ki segíteni neked.

– Nekem? – bök magára a kezében lévő szerszámmal apám – Nekem nem kell segíteni. Boldogulok én egyedül is. Nyugodtan csináld a dolgodat fiam.

Azonnal ültem vissza a tévé elé, miközben anyukám jött utánam a szobába, és értetlenül követelőzött:

– Kisfiam, hát nem segítesz apádnak?

– Azt mondta nem kell.

– Én ezt nem hiszem el. Engem nem fog ugráltatni.

Innentől mindig jött egy kis nyugalom, és olyan délkörül, mikor már majd nem kész lett az ebéd, apukám ront be az előszobába és üvöltve teszi fel a kérdéseit:

– Nem igaz, hogy nekem senki nem tud segíteni! Hol van az a gyerek? Ilyen kor kell tévét nézni? Dologidőben?

A bűntudattól szégyellve magam, azonnal kikapcsoltam a tévét. Vettem a kinti kabátomat és mentem apukám után, mint egy hűséges kiskutya. Körülbelül öt perces meló volt, általában valamit meg kellett fognom, hogy oda tudja hegeszteni.

– Készen vagyunk. Ennyi volt. Ezt nem lehetett kibírni?

Én csak szégyenlősen hümmögtem, és elindultam befelé.

– Nem kell ám úgy elsietni fiam – mondta nyájasan apukám.

– Miért van még valami?

– Nem, nincs semmi, csak… – és halkan hümmögött még valamit.

Ekkor sajnos apukám már három éve meghalt, de kíváncsi voltam ennek a jelenségnek az okára, ezért megkérdeztem Istent.

Ekkor az Úr válaszolt nekem Mózes történetén keresztül.

Sosem értettem azt a részt, amikor Isten el akarta pusztítani Izraelt, mert aranyborjút készítettek és azt imádták istenként, és az Úr, Izrael népe helyett Mózes leszármazottaiból akart magának támasztani nagy népet. Erre én simán azt mondtam volna, hogy oké, renden, de nem így tett Mózes, aki szembe szállt Isten ítéletével, és Izrael kegyelemért könyörgött. Isten pedig meghallgatta hűséges szolgája esedezését és nem sújtott le az ő népére, mintha ez lett volna a helyes válasz. Honnan tudta Mózes, hogy mit kell mondania?

– Onnan, hogy Mózes azt tette, ami a dolga. Ő volt a közben járó Isten és Izrael között, és nem csinált mást, mint közbenjárt.

Ekkor ért a megvilágosodás, hogy miért szidott le apukám és kedves kollégám miután nem segítettem nekik, azért mert nem azt tettem, ami szerintük a dolgom. Mert nekem még akkor is a feladatomat kellett volna csinálnom, amikor elküldenek. Azaz nem elmenni, hanem ottmaradni, várni. Mert amikor apu és Joe azt mondta, hogy nem kell segíteni, azt ők pontosan úgy értették, hogy most ebben a szent pillanatban nincs rám szükség, de ha várok pár percet, akkor fognak tudni adni nekem munkát. Mert akkor már látják, hogy valóban érdekel a dolog.

Sosem értettem miért nem vesz időnként maga mellé apukám, és tanít meg a lakatos munkákra, hiszen a kisujjában volt a szakma. Valószínű meg volt győződve róla, hogy engem semmi ilyesmi nem érdekel. Én meg úgy gondoltam ügyetlen vagyok, és ő is biztosan annak tart.

Nem sokkal ezután a 131-es Csörgő „B” vizsgás javítását fejeztük be. Nekem már csak a fővezeték tömörtelenségét kellett javítanom. Eligazítás után felmentem a gépre, és a vezetőállásban összefutottam Joe-val, aki rögtön legyintett egy nagyot:

– Hagyd azt a tömörtelenséget, majd én megoldom.

Na, úgy voltam vele, hogy most innen én egy tapodtat sem mozdulok. Körülbelül öt perc szöszmötölés után Joe ismét előkerült a motortérből, és végig mért:

– Figyelj ide, ha már úgy is itt vagy, cseréld le a bal első akkerman váltót az „A” oldalon, mert ide hallom, ahogy fúj. Meg itt is szelel valami a vészfék szelep alatt, ha idefújok a szivárgáskereső spray-jal. Figyeled? – Vonja föl a szemüvege mögött a szemöldökét Joe. – Meg tudnád nekem ezeket csinálni?

   Fél perc alatt annyi munkát kaptam, hogy kitartott egészen a reggeli szünetig. Viszont éreztem, hogy kedves felettesem a szívébe zárt, mert egy nyelvet beszéltünk.