2018 nyarán az 1 Krónikák könyvét olvastam az Egyszerű fordításból (Efo Biblia), ahol Dávid király számadást készít a különféle szolgálatokba beosztott emberekről. Többek között a kapuőrökről és a templom kincseinek őreiről. Körülbelül úgy nézet ki ez a 26. fejezet, hogy: nevek, nevek, nevek, ezek mind erős és bátor férfiak, és újra nevek, és nevek, ezek is erős bátor férfiak. Többször is visszatért ez az „erős bátor férfiak” kifejezés, de számomra már elsőre is egy fricska volt.

Mert én világéletemben küzdöttem valami megmagyarázhatatlan félénkséggel. Hiába kértek a gyülekezetben is kedvesen, szép szóval: „Péter szedd össze magadat, bátorodjál meg, ne legyél ilyen félénk”. Ezzel csak annyit értek el, mintha egy tört döftek volna az oldalamba, vagy mintha a tyúkszememre léptek volna. Amitől aztán még inkább összehúztam magamat, és a szokásos csendességemnél is csendesebb lettem.

– És most tessék! Isten igéje is a tyúkszememre lép. Mert én se erős nem vagyok, se bátor. Hát hogy hiszek így Istenben? Még ezt se csinálom jól. Napokig a hatása alatt voltam ezen igeszakaszoknak, pontosabban tökre el voltam kenődve.

Végül ki kellett mondanom: ez a félénkség, amivel a világban forgolódom bűn. Ekkor jött a felismerés, ha bűn a félénkség az jó! Mert a bűnből meg kell térni, azaz ezek szerint meg tudok változni.

Nekem ez óriási felismerés volt, mert addig azt hittem, hogy én már csak így fogom leélni az életemet. Mivel az addigi 39 évem alatt a bátorságnak nem sok jelét mutattam.

– Mi legyen az első lépés? Hogyan kezdjem el a bátorságot gyűjteni? – tettem fel a kérdést Istennek. Rögtön jött is a válasz: – régen nem repültél már.

Tudtam mit kell tennem. Augusztusban kaptam ez a kijelentés, és szeptember végén már ott voltam egy siklóernyős tanfolyamon. Természetesen be voltam tojva rendesen, hogy én most hová is csöppentem.

Aztán idővel rá kellett jönnöm, hogy nekem nem a bátorságommal van a gond, mert egyik kedves cimborám is a szememre vetette, hogy: – Oké, elrepülgetsz odafent, de idelent az emberek között ugyan olyan félénk vagy.

Ebben igazat kellett adnom neki, ezért tovább kutattam, hogy mi lehet a baj. Arra döbbentem rá, hogy én valójában félelmet sohasem éreztem, inkább egy alkalmatlanság érzést. Mintha semmire se lennék jó, még egy komoly beszélgetéshez is sokszor kevésnek hittem magamat.

Évekkel később kaptam Istentől erre választ, hogy az alkalmatlanság érzés gyökere az alacsony önbecsülés. Elkezdtem értékelni önmagamat. Na, ez már komolyabb eredményeket hozott, de valamiért ez is csak rész siker lett.

Anyukám halála döbbentett rá, hogy milyen erős szégyenérzés van bennem. Ami ráadásul nem is az én szégyenem. Gyermekként szívta magába a lelkem, mint egy szivacs, egy olyan ember szégyenét, akit ráadásul nagyon szerettem. Ez talán a legbénítóbb érzés, amit ideje most már elengednem.

Ennyi lelki izé után talán sokan a pszichológiát ajánlanák. Pár éve el is merültem ebben a tudományban, de abba kellett hagynom, mert nem volt békességem benne. Vagy Istentől várom a segítséget, vagy a pszichológiától, de a kettő együtt nem megy. Ezért megtértem és Istenhez fordultam.

Nem olyan régen olvastam egyik kedvenc prédikátorom bizonyságát. Andrew Wommack mesélte, hogy fiatalon a szolgálata elején, nagyon félénk, visszahúzódó srác volt, de mivel naponta olvasta az igét, és ráadásul elmélkedett is rajta, ez olyan mértékben változtatta meg a jellemét, hogy képes volt levetkőzni ezt a kisszerű, félénk hozzá állását, és helyette felvérteznie magát egy közvetlen bátor lelkülettel.

Ez megerősítésként hatott rám, mert én is szeretném ezt az utat végig járni, hogy Isten az ő igéje által tovább munkálkodjon bennem, mert látom, hogy elindult a folyamat…

A képen halált nem megvető bátorsággal repülök: