"Kép forrása: OpenAI DALL E"

2012 nyár végén rájöttem, hogy Isten sokkal jobban szeret, mint azt addig gondoltam volna. Sőt nem csak engem szeret sokkal jobban, hanem mindenkit. Na, ez ám a kijelentés! Mivel nem is igazán hittem addig, hogy Isten képes lenne csak úgy szeretni, egy magamfajta botladozó keresztényt.

Fél évig nem is mertem beszélni senkinek erről a megtapasztalásomról, még hittestvéreimnek se. Mert kellett az idő, amíg igékkel alátámasztom ezt a nagyszerű kijelentésemet, nehogy valaki kibeszéljen új hitemből.

Ez a sejtésem nem is volt alaptalan. Amint elkezdtem bizonyságot tenni, hogy Isten sokkal jobban szeret mindenkit, kedves atyámfiai rögtön szembesítettek azzal a ténnyel, hogy ez eretnekség. Mert amiről én beszélek az a hiperkegyelem.

Abban az időben még a pulpitus mögül is a hiperkegyelem ellen prédikáltak. Ezért úgy döntöttem 2013 év végén, hogy elhagyom a gyülekezetet. El is köszöntem vagy tíz embertől a közösségben, sőt még a munkahelyemen is elújságoltam, hogy már nem megyek többet gyülibe. Ezután oda álltam az Úr elé, és neki is elmondtam felforgató tervemet.

Nem értettem mi történik velem, mert napokig nyomást éreztem a gyomrom környékén. Ez az Istentől jövő békétlenség volt. Még sosem éltem át ilyet ezelőtt ezért nem ismertem fel. Bevallom először arra gondoltam biztosan gyomorrontásom van, mivel akkoriban egy gyorsétteremben dolgoztam. Miután rendben találtam a székletemet, elkezdtem azon töprengeni, talán Istentől lehet ez az érzés?

Ekkor megálltam az étterem öltözőjében lévő nagytükör előtt, mert úgy hittem, ha Isten a sajátképmására teremtett, akkor a tükörképemhez imádkozva az olyan, mintha közvetlenül az Úrhoz szólnék. – Most lehet mondani, hogy micsoda botrányosan naiv hitem volt, de működött.

Miután megígértem Istennek, hogy maradok a gyüliben, csak múljon el ez a rossz érzés a bensőmből. Válaszul rögtön elmúlt.

– De ne már! – kaptam fel rögtön a vizet. – Most mit fog szólni az a tíz ember a gyülekezetből, akiktől elköszöntem. Legalább egy napig még hadd duzzogjak Uram! – esedeztem Istenhez.

Ekkortájt kezdtem megsejteni, hogy Isten nem veszi figyelembe az én büszkeségemet. Sőt a büszkeség még útját is állja az Úr vezetésének.

A testvérek kedvesen és bátorítóan fogadták, hogy négy nap után visszatérek a közösségbe. A kollégák és a csodaszép kolleginák, viszont cseppet sem voltak büszkék rám. Ők elkönyvelték, hogy menthetetlen vagyok, engem végleg beszippantottak.

2014 nyár közepén ismét úgy döntöttem, elmegyek a gyülekezetből, hiszen még mindig a hiperkegyelem ellen prédikálnak. Másodjára már nagyon ravasz voltam, mert nem szóltam senkinek, csak egyedül Istennek jeleztem, hogy elmegyek.

Válaszképpen ismét gyötörni kezdte napokon keresztül a bensőmet az a rosszérzés, egészen addig, amíg oda nem álltam ismét a nagytükör elé az öltözőben.

– Jaj, Istenem! Maradok a gyüliben, csak múljon el ez a rosszérzés.

Azonnal elmúlt az a gyötrő békétlenség a gyomrom környékéről.

Ekkor tudatosult bennem, hogy az a legjobb, ha nem kacsingatok kifelé, mert Isten, itt akar látni a közösségben. Nem értettem az okát, de kíváncsi voltam, hogy miért maradjak, olyan helyen, ahol egy szigorúbb istent prédikálnak.

2015 őszén meghívott ebédelni egy régi cimborám, és megkérdezte tőlem:

– Jársz még a gyülekezetbe?

Miután igent válaszoltam neki ő tovább faggatott:

– Mi keresni valód van neked még ott?

– Szeretnék áldás lenni a közösség számára.

Bevallom még én is megrökönyödtem a saját válaszomtól, mert nem szeretem a nagy szavakat. Ráadásul egész eddig az foglalkoztatott, hogy mi hasznom van nekem abból, hogy járok gyülekezetbe?

– Lehetnék akár áldás? – Erre eddig nem is gondoltam.

Végül 2019 januárjában Isten elárulta nekem, hogy, a gyülekezetben maradás miért volt hasznomra. Mert ha elmentem volna a közösségből, akkor egy megkeseredett keresztény lett volna belőlem. Ezt nem úgy kell érteni, hogy már nem tudtam volna többet örülni, nevetni, és lógott volna fülem-farkam. Nem! A megkeseredés az én esetemben az lett volna, hogy azt mondom:

– A Hit Gyülekezete miatt rontottam el az életemet!

 Mert én valóban óriási lehetőségeket szalasztottam el a múltban, és bizony elindult bennem a folyamat, hogy keressem a környezetemben a felelősöket, akiket hibáztatni tudnék. Az Úr ebben a kijelentésben a felelőst is megmutatta nekem: én voltam az. Jobban belegondolva nem is tanácsoltak, nem pásztoroltak a gyülekezetemben, ennek ellenére bennem motoszkált az a hiábavaló gondolat, hogy én csak egy áldozat vagyok, akit bedarált egy nagy rendszer.

Egyébként áldozatnak látni magamat nem egy rossz érzés, sokkal fájdalmasabb volt büszke férfiként önmagam gyengeségeivel szembesülni. Mert a megkeseredés olyan, mint egy forró fürdő, mint egy kényelmes fotel, amiből az ember már nem is akar kiszállni. Ráadásul megvannak mindenre a válaszok. Mert tudom kik azok, akik elbántak velem, akik miatt idejutottam, akikre haragudni kell. Ezek után nekem már nem is lehet semmi ujjat mondani. Azért veszélyes ez, mert megrekedek a fejlődésben, és végleg elvetem magamtól a továbblépés lehetőségét.

Hiszen Jézus az irgalmas szamaritánus példázata alapján nem az összevert, kifosztott áldozat szerepében akar látni, hanem a szerencsétlenekhez lehajoló irgalmasként. Bevallom még most is megkísért időnként a gondolat, hogy áldozatnak lássam magamat az életben. Ilyenkor erőt veszek, és megvallom, hogy én a megoldása vagyok a helyzetnek nem a vesztese. Mert tudom, hogy Isten már belém helyezte minden engem érő rosszra a választ, és tapasztalom is, hogy ez a hitem, hogyan segít lépésről lépésre.

Visszatérve az elrontott életemre, Isten mutatott nekem két olyan dolgot amiért, rossz döntéseket hoztam.

Az első, hogy nem hallgattam a Szentlélek vezetésére. Mert jöttek időnként a kijelentések az Úrtól, sőt igéket is kaptam hozzájuk. Pontosan úgy ahogyan Kenneth E. Hagin-től olvastam, hogy ha Isten szól hozzád, akkor azt igével is alátámasztható, csak én nem cselekedtem meg. Be kellett látnom, hogy ezen a területen elég tompa vagyok, és arra is rájöttem, ha évek multán még is megtettem azt, amit az Úr mutatott nekem anno, na, az akkora már nem működött. Ha szól az Úr, azt a lehető leghamarabb meg kell tenni, különben elveszik a kijelentés ereje. Mintha ennek záros határideje lenne.

A második dolog, amivel elrontottam az életem az emberektől való félelem. Na, ez pláne nem büszke dolog a férfiember számára. Nem kellett nekem semmilyen ellenség, se ördög, se démon elég volt csak félnem, és úgy lebénított, hogy a kudarc előre borítékolható volt. 2018 nyarán az Ószövetség olvasása közben döbbentem rá, hogy ez a fajta félelem, amivel küzdök az bűn. Azóta elkezdtem megtérni ebből, és bátorodni, de számomra ez egy folyamat.

Természetesen nem csak az a megkeseredés, ha egy gyülekezetet okolok az elrontott életemért. Lehet hibáztatni szülőket, munkahelyet, politikát, házastársat, rengeteg a variáció, amely kibúvóként kecsegtet a saját felelősség felvállalása alól.

Sőt akkor is megkeseredhet az ember, ha rossz tanácsra hallgatott.

Mert utólag könnyen megállapítom, hogy félrevezettek. Viszont még ebben az esetben se róhatom fel senkinek, hogy miért lettem tévútra vezetve, hiszen a döntést akkor is én hoztam meg. Ráadásul úgy, hogy a Szent Szellem folyamatosan jelen van az életemben, és ha figyelnék rá, akkor ő a helyes irányba vezetne.

2020 őszén a bezárások idején, ismét megkísértett a gondolat, hogy most elhagyhatnám a gyülekezetet, hiszen nem is látogathatjuk az istentiszteleteket. Úgy képzeltem ezt a dolgot, mint amikor valaki a hátsó kiskapun kislisszol.

Erre válaszként egy csalódott házigazda képe jött fel bennem amint egy számomra megterített asztal felé mutat.

– Jó, oké maradok a gyüliben.

Nem is mondhattam volna erre mást, hiszen tudtam, hogy az a csalódott házigazda csak is Jézus lehetett.

2021 nyarán újra nyitott a gyülekezet, és szépen lassan elkezdtünk visszaállni a megszokott kerékvágásba. De feltűnt valami a helyi közösség életében: a pulpitus mögül már nem a bűnt, hanem Jézust és az ő kegyelmét állították a középpontba, ezzel együtt a légkör is szeretetteljesebb lett a közösségben.

1Korintus 8:1 …”az ismeretfelfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.”

Az ismeret az Istentől kapott kijelentés volt, a felfuvalkodás pedig, hogy emiatt megítéltem egy egész gyülekezetet. Mert ha elmentem volna a közösségből az egy elég kemény ítélet lett volna. Persze az ember nem veszi észre saját magán – jaj, most aztán jól felfuvalkodtam! – Csak évekkel később sejlett fel ennek az igének az értelme. Mikor 2012-ben megkaptam a kijelentést Isten szeretetéről, nem voltam elég érett hozzá, az Úrnak kellett a pályán tartania, hogy ne szálljak el tőle.

Hála Istennek, hogy segített.